Nálunk én erőltettem ezt a dolgot. Szerencsére a férjem is mindenben egyetértett velem. Ő szerinte nálam ez valami kapuzárási pánik, ami így jön ki, hogy menni kell!

Mindig is szerettem volna külföldön élni (természetesen nem valami elmaradott helyen, hanem egy fejlett "nyugati" országban. Korábban, egyetemistaként éltem már 1 évet külföldön, Nyugat-Európában, ez azóta is pozitív élmény maradt az életemben. Utána itthon sokáig nem találtam a helyem, de azért sokat köszönhetek Magyarországnak is: elsősorban a férjemet és a gyerekeimet, majd a majdnem ingyenes egyetemi oktatást és a munkatapasztalatot.

A gyerekek után nyílt ki a szemem, addig el voltam varázsolódva velük. Mindkét gyerek után a munkahelyeimen szinte újra kellett kezdenem, újra bizonyítanom kellett, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, mintha a Marsról jöttem volna.

Ezúton IS köszönöm annak a bizonyos személynek, - aki tuti magára ismer - hogy felnyitotta a szememet és újra kitárta előttem a világot! (kár, hogy nem tudok beszúrni hangulatjeleket!!!!)

Egyébként nagyon utálom, hogy managerként kell dolgoznom, hogy megéljünk valahogy minimálisan. EGYSZERŰ munkát szeretnék, jó fizetéssel, és világot látni, élni, élvezni az életemet. Ausztráliában akkor is vagy valaki, és megköszönik a munkádat, sőt még kényelmesen meg is tudsz élni ha pl. buszt vezetsz...

Ez motivál főképpen, illetve az, hogy mennyi pluszt tudok azzal adni a gyerekeimnek, hogy két nyelven fognak anyanyelvi szinten beszélni, hogy kitárul előttük a világ, és hogy lehetőségük lesz arra, hogy támogató környezetben azok legyenek, akik szeretnének lenni, és ne kelljen azt mondanom egyiknek sem, hogy „abból nem lehet megélni, válassz mást!”. Ezt soha nem szeretném nekik mondani.